Advent után (egyperces)

A kötetben összesen öt egyperces írás olvasható, ezek első darabja az Advent után. Az inspirációs kép egy fénykép volt, rengeteg egyforma apró dobozzal, melyek mindegyike fekete szalaggal volt átkötve. Amikor megláttam, az első gondolatom az ajándékozás volt – a második a halál.

  a kép

Szépségek és szörnyetegek (részlet)

Kristóf kifejezetten élvezte, hogy Adruettel dolgozhat – megnyugtató, ha az embernek tünde a társa. Egyrészt, egy tünde mindig tiszteletet parancsoló jelenség, így sokkal könnyebb kihúzni a gyanúsítottakból a beismerő vallomást. Másrészt a tündék jelenléte többet ér minden védőmágiánál: ha egy tündecsalád megtisztel egy várost azzal, hogy tizenkilenc évnyi földi szolgálatát felajánlja a városvezetőknek, az egyben garancia arra, hogy a vámpírok messziről elkerülik a településnek még a környékét is. Vagy legalábbis így volt ez eddig, gondolta Kristóf, miközben szemrevételezte a holttestet.
– Ez már második a héten – jegyezte meg Adruet teljesen fölöslegesen.
Négy napja találtak rá az első lányra. Kristóf szeme alatt fekete karikák árulkodtak nyugtalan éjszakáiról, a haja pedig egy féldoboznyi zselétől bűzlött, mert azt gondolta, hogy a borzas haj a rendezetlen külső legriasztóbb ismérve. Persze tudta, hogy lehetetlen felvennie a versenyt egy tündével, akinek hosszú, hullámos, mézszín haja mindig olyan, mintha frissen mosta volna, és még a füle sem igazán hegyes, de azért igyekezett, hogy kihozza magából a maximumot. Elvégre, gondolta, sosem lehet tudni, mikor bukkan fel végre egy igazán dögös szemtanú a változatosság kedvéért.
Elnyomott egy ásítást, és a tünde mellé guggolt.
– Mit is szoktatok ilyenkor mondani? – kérdezte Adruet a még kivérzetten is gyönyörű hulla fölött.
– Basszameg – felelte Kristóf készségesen.
– Nem ezt. Tudod, a másikat – mondta a tünde. – Az áldozat haláláról.
– Ja? – Kristóf erősen törte a fejét. Úgy érezte, mintha négy napja folyamatos másnaposságban élne, pedig ennél józanabb már nem is lehetett volna. – Az áldozaton megállapíthatók az idegenkezűség nyomai.
– Igen, ez az – bólintott Adruet. – Csakhogy, ha jobban megnézed, itt nincs valami sok nyom. Az áldozat nem védekezett. Már megint ugyanaz a módszer. Nyilván megbűvölte, aztán kiszívta a vérét.
– Két fognyom a nyakban. Érthetetlen.
– Vámpírtámadás, Kristóf.
– Igen, tudom, ez is az. Csakhogy tündeterületre sosem jönnek vámpírok, ez nem valami ősi törvény?
– Mindig vannak törvényszegők – suttogta ingerülten Adruet, és kezével a lány nyakán lévő sebhez ért. A nyomozó nehezen szokta meg, hogy a tünde nem húzott gumikesztyűt, és mégsem szennyezte be a bizonyítékot. – Itt vannak köztünk – nézett Adruet Kristófra, akit egy pillanatra kirázott a hideg a tünde tekintetétől. Adruet szeme általában mélykék volt, mint az óceán, de most viharos feketének tűnt. Kristóf, rádöbbent, hogy életében először egy pillanatra, közel került egy természetfeletti lényhez. Felkavaró és megnyugtató gondolat volt, hogy osztozott valamiben egy tündével. És ez történetesen a vámpírok iránti fékezhetetlen gyűlölet volt.

Veszteség (egyperces)

Ezt a falatnyi párbeszédet egy fénykép ihlette. A fotó az „Enlightened” (megvilágítva / megvilágosodva ) címet viseli, és egy templombelsőt mutat, melynek nyitott kapujában egy kislány áll. Kintről csodálatos, nem is e világinak tűnő fény szűrődik be, így a kislánynak épp csak a körvonalai kivehetők. Erről az éteri szépségről szerettem volna írni.

  a kép

Hit (egyperces)

Ez egy nagyon abszurd, egyértelműen manipulált, fekete-fehér fotó. Egy mély szakadék fölé benyúló vékony faágon férfi lóg fejjel lefelé, a térdhajlatával tartva magát. Kinyújtott két kezébe egy nő kapaszkodik. A mozdulat, akár a levegőakrobatáké, amikor egymásba kapaszkodnak szaltó után, de a helyszín és az utcai ruházat egészen bizarr hatást keltenek.

  a kép

Útravaló (egyperces)

RadoJavor festménye, „The Pumpkin King” ihlette a szöveget. Erdő, éjszaka, rengeteg tök, és egy világító tökfejű óriás alakot körbetáncoló gyereksereg. Ezt nézi távolból egy régies öltözetű férfi, botjára támaszkodva. Ruházata és a fekete mise hangulat a tizenkilencedik századi Amerikát idézi – azon belül is, számomra Nathaniel Hawthorne „Az ifjú Brown Gazda” című novelláját asszociálta, melyben a gonosz a főszereplő saját felmenőjének képében jelenik meg, hogy az ifjú Brownt kísértésbe vigye az erdő sűrűjében.

  a kép

Színes tangák (részlet)

   Megesik, hogy sietve vágok át a téren. Nincs időm nézelődni, nincs időm a zsebemben kotorászni apró után, nincs időm meghallgatni azt a zenét, amit talán épp nekem játszik a semmibe révedő hegedűs. Télen, amikor a fejembe húzom a sapkámat, és behúzom a nyakamat, hogy ennyivel is kevesebb támadást adjak a csontig hatoló hidegnek, megszaporázom lépteimet, és hagyom, hogy a tér zaja elsurranjon füleimet is védő vastag sál mellett. De még ilyenkor is meghallom azt a hangot, ami a legvalószerűtlenebb a vacogtató hideg hófergetegében: „Tangát vegyenek, színes tangát! Tessék, a színes tanga! Nézze meg! Mindenféle színben van: piros, lila, türkizzöld, narancssárga. Tangát vegyen, uram! Szép ajándék a színes tanga, tessék, nézze meg!”
   A tangaárusnő sosem hiányzik az árusok forgatagából, hangja nap mint nap megtalál, pedig nincs állandó helye. Mindig máshol próbálkozik a tangáival, de sohasem a „jó” helyeken. A „jó” helyeket – az átkelőhelyekhez és a metrókijárathoz közeli területeket – rendre az újoncok foglalják el, a túlbuzgók, akik már hajnalban kiállnak árulni, és akik másnap már nem jönnek, mert egy nap alatt rájönnek, hogy ez egy elátkozott tér, ahol semmit sem lehet eladni jó pénzért. De mivel ez tényleg egy elátkozott tér, vonzza az árusokat, akiknek száma mindig állandó, évszaktól, időjárástól függetlenül. Hajnalban jönnek az elkeseredett a szerencsevadászok, hogy este még keserűbben térjenek haza, azon gondolkodva, eztán hova meneküljenek a tér elől. Mert a tér csakis balszerencsét hoz – kinek egy napra, kinek egy életre.
   A tangaárusnő az igazán szerencsétlenek közé tartozik: ő nem menekül. Taktikáját hosszú évek alatt fejlesztette a tökélyre: elkerüli a „jó” helyeket, mert oda csak az igazi vesztesek állnak, akik egy napig, ha bírják a megpróbáltatásokat. Nem árul olyasmit, amire bárkinek is szüksége lehetne: hóviharban rikító színű tangákat kínál eladásra, a nyári forróságban pedig fekete bundabugyikkal tölti fel az árukészletét, mely elfér egy hatalmas, kopott csíkokkal tarkított, cipzáros bevásárlószatyorban. Nem szólítja meg azokat, akik esetleg elgondolkodnának a vásárláson. Néha, amikor tangákat árul, megpróbál szóba elegyedni a túlsúlyos, idősödő hölgyekkel, akik tétova mosollyal sietnek tovább; máskor, a bundabugyi-szezonban, tűsarkos, miniszoknyás csinibabákra próbálja rátukmálni az áruját. Azok nem vásárolnak tőle, ám a tangaárusnő sosem adja fel. Érzi, hogy nem ezeket a nőket kell meggyőznie áruinak nélkülözhetetlenségéről – ő a férfiakat tekinti elsődleges célcsoportnak. Megszólítja őket, beszél hozzájuk. Van, aki meg is áll előtte, de még egyet sem láttam vásárolni.
   Sokat gondolkodtam azon, hogy talán szólni kellene neki. Hogy próbálja fordítva: tangát nyáron, bundabugyit télen. Vagy hogy meg kellene mutatni neki, melyek a „jó” helyek a téren. Vagy megmondani, kik hordanak tangát, és kik bundabugyit. De ő nem kér a tanácsokból. Egyszer egy férfi megjegyzést tett az árukészletére, ő pedig úgy kiáltott utána a szakadó esőben: „gondolni kell a jövőre is, hallja? Nem csak a mának élünk, uram!” Én pedig eliszkoltam mellette, pedig kivételesen nem is volt sietős az utam.
   Egy nap azonban hallottam, ahogy elváltozik a tangaárusnő hangja. „Tangát vegyenek, színes tangát”, kiáltotta, de utána a mantra helyett a könyörgés szavai ütötték meg a fülemet. „Jusztin, te vagy az? Hát eljöttél végre? Vegyél egy tangát, az Isten áldjon meg! Mi az neked, egy tanga? Van minden színből, nézd meg. Jusztin, ne menj tovább, ne hagyj itt! Nem állhatok itt az örökkévalóságig! Vegyél egy tangát, hogy verjen meg az Isten!”
   A férfi a többi közé ejtette a kezébe nyomott rózsaszín alsóneműt. „Senkinek sem kell tanga ebben a rohadt hidegben”, hallottam a férfi elutasítását, a választ, amit legalább ezerszer hallhat az árus egy nap, de ez most más volt, mint a többi. A nő válla megremegett – a bolond tangaárus sírt. Én pedig képtelen voltam továbbmenni.
   – Kérem ezt a rózsaszín tangát – mondtam, ő pedig hitetlenkedve nézett rám, mintha még soha semmit sem vettek volna tőle. Lehet, hogy így is volt.
   – Száz forint – mondta rekedten. Nem rajtam akart meggazdagodni. Kesztyűs tenyerébe tettem a százas érmét, míg ő az én tenyerembe tette az összehajtott, minden bizonnyal egy Barbie-baba hátsóján is feszülő, szinte semmi kiterjedésű anyagot. Majdnem a latyakos járdára ejtettem a tangát, úgy égette a bőrömet az igazság, amit talán az a férfi hagyott a fehérneműn, aki visszaejtette a többi közé ezt a rózsaszín semmit. Éreztem, hogy száz forintért megvettem a tangaárusnő történetét. Ő pedig rám nézett, hálásan, de éppoly reménytelenül, mint mindig.
   Ő volt Regina, az elátkozott árus, aki szeretett a jövőre gondolni.

Beavatkozás (részlet)

   – Ezt akarod adni Karácsonyra? – kiáltotta csalódottan Josie. – Egy beavatkozást?!
   Megőrülök, gondolta Vincent. Sértődöttség. Könnycseppek. Mi jöhet még? De mielőtt ezt végiggondolhatta volna, rájött, hogy természetesen nem Josie érzékenyült el ennyire, hanem az ő szemét homályosították el a könnyei. Josie hiába is próbálkozott ilyesmivel. Cserébe viszont hihetetlenül meggyőzően adta a felháborodott, megbántott nő magánszámát.
   – Hát már nem szeretsz olyannak, amilyen vagyok – zilálta Josie elkeseredetten. – Én mindent megteszek érted, de neked semmi sem elég.
   – Ugyan, dehogyis – tiltakozott erőtlenül Vincent, miközben hunyorogva szemlélte Josie-t. Vajon mit csinál, amíg ő a True Dreamsben húzza az igát napi hat órában? Lehetséges, hogy amint kiteszi a lábát a lakásból, Josie bekapcsolja a tévét, és dél-amerikai szappanoperákat bámul órákon keresztül? A csodálatosan megkapó, szinte kortalan arc mimikája határozottan erre engedett következtetni. Márpedig Vincent épp kiváló következtetéseinek köszönhette vezető informatikus pozícióját a régió piacvezető mérnöki irodájában; és lehet, hogy már nem volt az a sportos, energikus fickó, mint egykor, amikor megismerte Josie-t, de a logikájára nem lehetett panasz.
   – Mit nem csinálok jól? – kérdezte sírós hangon Josie. – Mi az, amit Veronika jobban tudott, mint én?
   És kijátszotta a Veronika-kártyát, csóválta hitetlenkedve a fejét Vincent. A férfi nem számított ellenállásra, és főként nem számított egy ilyen beszélgetésre. Nagyon bizarr, gondolta, miközben próbálta megfejteni Josie viselkedésének okát. Mert abban bizonyos volt, hogy nem az ajándék ötlete terelte ilyen mederbe a beszélgetést.
   – Mindent remekül csinálsz, Josie – simította végig a selymes hajzuhatagot, amibe annyira szeretett beletemetkezni. – Hiszen épp ezért szeretném ezt az aprócska változtatást. Csak szeretném végre igazán kimutatni az érzéseimet.
   – Ezzel? – nézett rá megbántva Josie, és Vincent elszégyellte magát. – Ezzel?!
   – A legjobbat akarom kettőnknek, Josie.
   – Játékbabává alacsonyítasz! – szegte fel az állát Josie. – Fel akarsz javítani, mint valami számítógépet. Igen, úgy bánsz velem, mint egy géppel. Mintha nem lennének érzelmeim.
   Le kell tiltanom az argentín szappanoperás csatornákat, gondolta Vincent. Josie-nak csodás imitációs tehetsége volt, de határozottan elripacskodta a jelenetet.
   – Ha így lenne – felelte Vincent –, fel sem vetettem volna a műtét adta lehetőségeket.
   – Vincent – mondta Josie halkan. – A csodálatos logikád most az egyszer cserbenhagyott. – Kézfejével elmorzsolt egy képzeletbeli könnycseppet szeme sarkában, majd beletörődve huppant a kényelmes fotelbe, mintha végtelenül kifáradt volna a rövid vitában. Még Vincentet is majdnem meggyőzte egy pillanatra. – De vannak érzéseim – szipogta Josie. – Te nem veszel tudomást róluk, de léteznek. – Tekintetét Vincentre szegezte, és hátrasimította előrebukó hajtincseit. A férfi beleremegett a mozdulat tökéletességébe. – És hogy bebizonyítsam, mennyire szeretlek, hagyom, hogy elvigyél arra a klinikára – folytatta Josie csendesen, kivételesen megfeledkezve a kellő drámai tálalásról.
   Nem mintha lenne választásod, gondolta Vincent feszülten.
   Remélte, hogy helyes döntést hozott, de Josie szavai mintha átokként ültek volna rajta. Lehet, hogy már mit sem ér ez a briliáns elme. Lehet, hogy már képtelen logikusan gondolkodni. És persze lehet, hogy azért dőlt össze a logika rendszere, mert Josie, és iránta érzett érzelmei ellenállnak mindenféle logikának, racionalitásnak. Erről azonban végképp nem tehetett.
   Mardosta a bizonytalanság és a vágy. Veronika majd' egy évtizede halt meg, ő pedig évekig nem is mert Josie-ra úgy gondolni. Vincent a logika embere volt. Pontosan tudta, mi kellene ahhoz, hogy működhessen Josie-val a dolog: érzelmek. Ezt kristálytisztán átlátta, mivel egészen különleges idegpályái voltak. Persze, Josie idegpályái még különlegesebbek voltak. Josie is beláthatta volna, gondolta Vicent. Mindenesetre, amikor két éve először hallott a nagy áttörésről, Vincent komolyan fontolóra vette a lehetőséget. Tudta: erre vágyott hosszú éveken keresztül, már akkor is, amikor csak álom volt ennek a beavatkozásnak a lehetősége. De most az álom elérhetővé vált. És Josie kész volt beadni a derekát.

„Az Alkotó pihen”

Ez a kép egy rajzolóművész lányt ábrázol, amint a munkaszünetben épp a rajztábláját nézi, s közben teázik. A karakter egy panorámaablaknál áll, látszanak a futurisztikus város esti fényei, valamint a hold és a csillagok. Számomra a kép az alkotásról szól, így a szöveg is e motívum köré épült. A cím idézet kedvenc drámámból, Madách Imre Az ember tragédiája című színművéből.

  a kép